2016. szeptember 1., csütörtök

Bevezető


A szerencse forgandó...





"Néha nincsenek okok. Néha a dolgok megtörténnek,és semmit sem tehetünk, hogy értelmet találjunk benne." 
Lara Adrian


Álmosan zötyögött a buszon, a kiöregedett bőr ülések egyikén. Fejét a hideg, jégvirágos ablaküvegnek döntötte, fél szemmel látta ahogy a fagyos téli éjszakán, a narancssárga lámpák színesre festik a havat. Összébb húzta magán a kabátot, amikor a következő pillanatban kirázta a hideg, szemeit lehunyta.
A szebb napokat is látott jármű fékezett, nyikorogva állt meg a következő buszmegállónál, hogy az összesen három emberből álló utastársai közül mindannyian leszálljanak. Péntek este volt, és az utolsó járat robogott az apró kis település felé a városból. 
Igazából neki is közelebb lett volna ennél a megállónál, de még húzni akarta egy kicsit az időt mielőtt hazaér. Hosszú hetek óta ez lehetett az első olyan nap amikor későn ér haza, mert szórakozni ment pár barátjával. Egyetemista lévén a vizsgákra való felkészülés elvette minden szabadidejét, próbált megfelelni az elvárásoknak. Mikor éppen kiének.
Gyermekkorában a szüleinek, tanárainak, mostanra pedig odáig jutott, hogy már a csoporttársaitól függ a jókedve ami rettentő szánalmas képet nyújthat. Olyannyira megkeseredett, hogy már mások boldogságától is hányingere – de minimum- rossz kedve volt.
A múlthét közepén pedig megérkezett a mélypont.
Semmi komoly, csak úgy ajtóstól rontott a házba a katasztrófa.
Bejelentés nélkül, ahogy az illik.
Cipőjének kopogása hangos visszhangot vert a néptelen utcán, az immáron üres busz hangosan elrobogott mellette, ő pedig egyik lábát pakolta a másik után, minden sallang nélkül mozgott, az sem érdekelte, hogy a feje már lüktet a fülében üvöltő zenétől, meg úgy egyébként is az ereiben tomboló alkohol mennyiségétől.
Igazából csak arra tudott gondolni, hogy sajnálja magát.
Még jobban, még szánalmasabban.
És az ok?
Pár nappal ezelőtt megszüntették a jogviszonyát az egyetemen, egy sokadjára sem sikerült vizsgája után. Jelenleg pedig abban az állapotban volt, hogy nem tudta merre nézzen. Persze ez nem világ vége, történtek már komolyabb katasztrófák is, egész egyszerűen arról szól a dolog, hogy egész ezidáig nem kapott pofonokat az élettől.
Szépen, békésen megéltek egymás mellett. Rendezett családi háttér, barátok, szép emlékek, és tulajdonkép minden ami egy átlagos boldog élethez kell. Egészen eddig a bukásig.
Nagyon jól tudta, hogy idővel fel fog állni, csak még nem volt rá készen. Hiába mondogatták a körülötte élők " majd lesz valahogy" . Valójában nem biztos, hogy erre fel lehet készülni. Nemsokára az otthona előtt találta magát, pár percre rá pedig már a kapun belülre is sikerült bejutnia.
Kikerülte a békésen alvó kutyájukat, igyekezett minél csendesebben bejutni a házba, de a kulcslyukat a vaksötétben csak nem sikerült eltalálni. Majdnem bevágódott az ajtón, amikor az hirtelen magától nyílott ki.
- Hol voltál? – szólította meg mérgesen bátya, hogy aztán egy nagy fintorral végignézzen rajta – te részeg vagy?
- Egyszerre kell válaszolnom? – Túrt futólag a hajába, lehajolt, hogy leerőszakolja a lábáról a csizmát, és ezzel a mozdulatsorral sikeresen testvére lábai előtt kötött ki, elterülve a földön. A szőke hajú fiú felvont szemöldökkel nézett le rá.
– Azt hiszem ez egy igen lesz, na gyere, te szerencsétlenség nyújtotta felé a kezét, a lány pedig nagy nehezen megkapaszkodott a segítségben, és újra talpra vergődött.
Egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy kihullik alóla a talaj, de testvére ezt a helyzetet is megoldott azzal, hogy egész egyszerűen a hátára kapta a törékeny teremtést, átcipelte minden ellenvetés nélkül a fél házon, fel a lépcsőn, egyenesen a lány szobájába.
– Innentől boldogulok, köszi – tolta ki az egy helyben toporgó srácot, aki aggódva figyelte húga mozdulatait, készen arra, hogy bármikor elkaphassa, ha esetleg egy-két lépés nem úgy jön ki ahogy azt a lány eltervezte. De túlontúl hamar az ajtón túl találta magát, míg a végre ismételten egyedül maradt a másik szőkeség, hogy az ágyba vethesse magát ruhástól, erősen ittasan és önsajnálatostól együtt, nem imádkozva boldogabb holnapért, vagy elég erőért ahhoz, hogy túllépjen mindezen a fojtogató sötétségtől, amit Ő maga okozott.

*

Fejfájás.
Hatalmas hangzavar.
Ismét fejfájás.
Még nagyobb csörömpölés.
Attól tartott, ha végre erőt vesz magán, és kinyitja a szemét komolyan szembe kell néznie önmagával.
Még egy napra.
Január végéhez képest gyönyörű napsütéses reggelre ébredt.
Teljesen természetes, hogy a jó öreg anyaföld beint a hasonló sorsú embereknek. Hát persze, hogy a világ akkor csodaszép, amikor mindennek a legalján vagy.
Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, a fürdőben gyorsan átöltözött, de miután öt perc próbálkozás után sem tudott vállalhatóbb külsőt varázsolni magának, inkább hagyta az egészet, és levánszorgott a lépcsőn.
A zaj a konyha felől érkezett, ahová beérve úgy érezte, bár maradt volna még pár percet a tükör előtt.
Egy újabb reggeli vita.
Ezúttal az édesanyja és a kishúga között ment a balhé, aki szemmel láthatóan nem akarta elpusztítani az előtte heverő gabonapelyhet. Mondván, Ő határozottan a csokisat szeretné megkapni, ami természetesen hiánycikk jelenleg a házban.
– Ha gondolod elmehetünk és vehetünk majd neked amilyet szeretnél moszat – nyomott egy puszit a kislány fejére- de előbb edd meg szépen ezt!
– Végre valamit te is segítesz itthon, Véda én megértem, hogy mit érzel, de ezzel nem áll meg a világ!
Puff neki.
Kedves bátyja, Csongor pedig bevetette az „én megmondtam” nézését, amitől csak még rosszabbul érezte magát. Mindenesetre megpróbált nem foglalkozni egyelőre ezzel, és az első számú célpontjává a nap, főleg a reggel túlélése lett.
– Anya azt mondta, nem rajzolhatunk a kezünkre – rázta a fejét az apróság, szőke haja pedig ezzel a lendülettel belelógott a tejbe, és még mielőtt bármit is válaszolhatott volna Véda, egy ismételt hisztiroham alakult ki.
Jobb csuklójára nézett, ahol valóban ott virított pár szám, valószínűleg alkoholos filccel felmaszatolva, aminek kiváltképp tudott örülni. Valami telefonszám lehetett, talán tegnapról, szóval nem foglalkozott vele.
Visszautasította a reggelit, helyette inkább magához vett egy üveg ásványvizet, visszamászott a szobájába, onnan pedig a fürdőszobába.
Azt remélte a forró víz ellazítja az izmait, talán kicsit helyrerázódik a feje, de csak még álmosabb lett. Tekintve, hogy mára sem jutott semmi komolyabb tennivalója, kényelmesen elnyúlt az ágyán, miközben élvezte a kitárt ablakon át beérkező friss levegőt. Háttérzajnak bekapcsolta a tévét, ahol a hírbemondó ecsetelte a világ apró kis történéseit, unottan végiggörgette üzeneteit a telefonján, és megállapította, hogy senkinek sem hiányzik túlságosan.
Bosszúsan sóhajtott ahogy tekintete ismét csuklójára vándorolt, ahol az alkoholfilces számol ültek, egyre hevesebben próbálta dörzsölni bőrét, bár időszerű lett volna belátnia, hogy ez nem segít a felirat eltüntetésében. Feladván a harcot ismét lehunyta szemeit, miközben a tévében a tegnapi nyerő számokat sorolták a lottón. 2,7,11,12,55
Összevonta a szemöldökét, és azzal a lendülettel felült az ágyában, tekintetét a képernyőre szegezte, a számokra, és alatta lévő nyereményekre. Egyetlen egy öt találatos szelvény volt, négy milliárd forint nyereménnyel. A nyertes számok pedig megegyeztek az Ő csuklóján éktelenkedő számokkal.
- A fenébe is! – Kiáltott fel, és a táskája után ugrott, remélve, hogy valóban nem álmodik, és tényleg megjátszotta ezeket a számokat.
Nem pedig csak akarta.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése