2016. szeptember 7., szerda

Első - Álomból valóság





"Néha úgy bukkansz rá arra,amit akarsz, hogy nem is keresed."
Nora Roberts


A táska azonban nem volt meg. Hiába minden igyekezet, mintha a föld nyelte volna el, azt az átkozott barna elnyűtt apróságot. Már hónapok óta tervezett venni egy másikat, de mindig elhalasztotta egy kicsit.
Lassan körbenézett a szobában, ami jelenleg úgy nézett ki, mint egy atomháborús övezet.
Na igen.
Takarítani is ki kellene néha, valójában most először érezte, úgy hogy az édesanyjának mindig igaza volt, amikor a rendetlenségre panaszkodott.
Lassan megrázta a fejét, telefonja után ugrott, eltökélten hitte, hogy ha nincs nála az említett darab, akkor valamelyik barátnőjénél lesz. Kevés dologra emlékezett de az nagyon is élénken élt benne, hogy a másik két lány együtt maradt, tehát ha ezúttal van egy kis szerencséje utolérheti valamelyiket.
Kapkodva öltözött fel, rohant le a lépcsőn, és mindenféle magyarázat, vagy felesleges szótépés nélkül vetődött ki az ajtón.
A napsütést túlságosan zavarónak találta, de kitartóan rótta az utcákat, a csendes kertes házakkal teli környéken át. Igazából szeretett itt élni. Néhány embert leszámítva, a lakosok mindig barátságosak és segítőkésznek bizonyultak. Nyugodt gyerekkora volt, olyan, amiről sokan csak álmodnak. Persze, egy szóval sem állíthatja, hogy nem akadtak bökkenők, de sok-sok kedves emlék fűzi a helyi általános iskolához, vagy a sportpálya hintáihoz, egy-egy kedves archoz, és ez nagyrészt kárpótol néhány könnycseppet amit az évek során hullajtott.
Három utcával lentebb lakott Tekla. Alacsonyabb, csendes mégis határozott lánynak ismerte meg az évek alatt. Valakinek akire bármikor számíthatsz, és képes higgadtnak maradni a leglehetetlenebb helyzetekben. Arról nem is beszélve, hogy ártatlan nagy zöld szemeivel bármit elért ezen a kerek világon amit csak akart. Ezt pedig sokszor ki is használta, hogy a hullámos barna hajának csavargatásáról már ne is beszéljünk.
Véda már ismerte a járást, így kihagyta a csengetést, pár hosszabb lépéssel már a bejárati ajtónál termett, sebtében megsimogatta a család barátságos, igencsak idősödő kutyáját, majd hangosan kopogni kezdett. Odabentről halk mozgolódás szűrődött ki. Véda újból kopogott, ezúttal kissé ingerültebben, barátnője alig nyitotta ki az ajtót, a lány már bent is volt a házban.
- Mond, hogy a Megváltó az, – hallott egy újabb, ezúttal álmos hangot – és kérsz nekem egy új májat tőle!
Tekla sem tűnt sokkal kielégítőbb állapotban lévőnek, de a szobából szűrődő rekedt, megviselt nyöszörgésből ítélve, hármuk közül a mindig makacs Alexa lehetett a legmásnaposabb.
Egy gyors köszönés, és már a szobában is voltak, ahol Véda egyből az ablakhoz lépett, ki akart sötétíteni, és ettől a céljától a hangosan felsikoltó Alexa sem tántoríthatta el.
Amint visszafordult a tanácstalan arcokhoz, tekintetével körbepásztázta a szobát, de úgy tűnt itt sem uralkodott nagyobb rend, mint nála, tehát valóban nagy fejbe vágta a fejszéjét. Lehuppant az ágy végébe, ahol Alexa még mindig szenvedett, a lány általában mindig célba ért, bármit is akart azt megszerezte magának. Az eszközök nem számítottak, ez talán kicsit nyersnek tűnhet, de mindezek mellett, a legégetőbb tűzőn is átkelt volna a barátaiért.
- Azt hiszem milliárdos vagyok – törte meg a beálló, fáradt csendet végül Véda, miközben még mindig a kezén lévő számokat bámulta. Tekla fejét az íróasztalon pihentette, a kijelentésre pedig biztatóan felmutatta hüvelykujját, de nem nézett fel. Alexa felmordult, és próbálta jobban magára rángatni a takaróját.
- Szerintem meg még mindig részeg- érvelt aztán immáron sikeresen a takaró alá bújva a fekete hajú lány, lábával igyekezett lerugdosni Védát az ágyról, a kényelmesebb testhelyzet miatt természetesen.
Véda megrázta a fejét, és figyelmen kívül hagyta a közbeszólást.
-Tekla, megjátszottam tegnap a számokat?
A válasz az ágyra mutatva jött, Véda nagy nehezen rángatta ki a paplan alól a kis barna táskáját, reszkető kézzel borította ki tartalmát a földre, a szelvény pedig tényleg ott volt, némi apró, egy lakáskulcs, és pár bizsu mellett.
A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte menten elhányja magát, a gyomra bukfenceket vetett a kora reggeli izgalomtól. Végre két ujja közé csippentette a vékony papírdarabokat, egyesével olvasta fel a számokat, minden egyes betűt suttogva ejtett ki ajkain.
Egy apró görcsé zsugorodott a gyomra, amíg realizálódott benne, hogy a számok megegyeznek, a csuklóján lévőkkel, de a biztonság kedvéért megint bekapcsolta a tévét, és újból leellenőrizte a számokat.
De azok nem változtak.
Még mindig Ő volt az egyedüli nyertes.
Levette a hangot a készülékről, hátát az ágynak döntötte, és csak hallgatta két barátnőjének egyenletes légvételét, miközben próbálta a sajátját is rendezni.
Komolyan képtelen ezt elhinni, soha nem vágyott ennyi pénzre, még ha akadtak is pillanatok amikor arra gondolt, jó lenne nyerni a lottón, a következő másodpercekben pedig megtervezte mire költené a pénzt, csak futó ötletnek bizonyultak. Egy ekkora összeggel képtelenség a boldogság, minden közhely túlmagyarázása nélkül, a pénz tényleg nem boldogít.
- Na, visszanyerted az árát? - Ült le mellé pár perc csend után Tekla, a kezében egy csésze gőzölgő kávét szorongatott.
A lény nem válaszolt, vagy csak nem tudott, így jobb ötletet nem találva, a lány kezébe nyomta a papírost, és a tévére mutatva bólintott. Tekla szájához emelte a csészét, miközben a számokat fürkészte, a barna hajú lány reakciója minden képzeletet felülmúlt. Úgy tátogott akárcsak egy hal, Véda ezt már nem állhatta meg mosoly nélkül, míg a másik lány szó nélkül felpattant a helyéről, elkapta a paplan alatt bujkáló Alexa lábát, és kirángatta az ágyból. Egyenesen a földre.
– Komolyan nyert!
– Na és aztán? – Tudakolta mérgesen, kezét szeme elé emelte – az öcsém is nyert múlthéten egy ezrest, pedig még nincs is tizennyolc éves, nekem meg még soha nem jött össze, pedig már két éve legálisan játszhatok. Ilyen van?
-Nem – rázta meg a fejét Tekla, és Alexa szeme elé tolta a szelvényt- elvitt a főnyereményt, a nyavalyás számaival, amit tegnap ismételgetett!
Alexa úgy tűnt erőt vett magán, nagy nehezen felült, hogy Ő is megvizsgálja az említett számokat. Véda miközben figyelte a fejleményeket, úgy gondolta, hogy a saját, sőt még Tekla reakciója sem ért fel a hármuk közül legmagasabb lányéval. Felvonta szemöldökét, ujját végig a papíron vezette, és amikor már harmadjára nézett fel nyitott szájjal barátnőivel sikoltozni kezdett. Az egy helyben ugrálásról már nem is beszélve. Véda elmosolyodott, mindazonáltal nem mondhatta magát felhőtlenül boldognak. Minden addigi álom, és terv egy esetleges nyeremény elkötésére, most gyerekes képzelgésnek bizonyult.
– Nem tűnsz túl boldognak! - Húzta el a száját Alexa – pedig itt van a válasz, amit azóta a nyavalyás vizsga óta kerestél!
– Ez nem ilyen egyszerű – legyintett Véda, és Ő is feltápászkodott a földről, hogy az ágyra ülhessen – mégis mit kezdek ennyi pénzzel? Egy nyugodt percem sem lesz ettől a szent pillanattól, és ne is próbáljatok megvétózni, mert ti is tisztában vagytok vele, hogy amint kiejted a szádon „ igen, megengedhetem magamnak, van rá pénzem” a társadalom egyből ugrik, és vagy pofátlan álbarátokkal jutalmaz a sors, vagy gyilkosokkal. Még vacillálok melyikkel járok rosszabbul. Egyáltalán mit csináljak?
– Otthon mondtad már?
A válasz egy gyors fejrázás volt, és tulajdonkép csak ekkor jött rá, hogy a családjáról teljesen megfeledkezett a nagy izgalomban, ami az eltűnt táska miatt keletkezett. Most viszont tényleg nem tudta merre lépjen. Újból megcsípte magát, mire Tekla megrázta a fejét, kezét csendesen a lány vállára simította.
– Tényleg tiéd a főnyeremény Véda!

~*~


Még egyszer lefutotta ugyanazt a kört édesanyjánál, mint reggel önmagánál, aztán pedig barátnőinél. A negyvenes éveiben járó szőke nő, először csak jót mosolygott a kijelentésen, de Véda addig-addig erősködött míg az anyja tényleg megbizonyosodott a hihetetlen bejelentésről.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte csendesen Véda, ide-oda pakolgatta kezeit a combján. Sehogy se talált kényelmes testhelyzetet. Folyton ez az öt szám dobolt a fülében, és kezdte egyre jobban idegesíteni.
-Az most teljesen mindegy- legyintett a nő, úgy tűnt végre erőt vesz magán, ugyanis még közelebb ült lányához, kezével Véda hosszú szőke hajából pár tincset a füle mögé tűrt- te hogy érzed magad?
 - Nem tudom mit csináljak – hajtotta le a fejét- ez most így nagyon sok!
Édesanyja megértően bólintott, ugyanakkor ott lógott a levegőben egy igen kényes, kimondatlan dolog is: fel kell hívnia az apját.
Nem csak azért, hogy elmondja neki, hanem mert segítséget kell kérnie, méghozzá egy pénzügyi tanácsadótól. Vajmi keveset ért a számokhoz, vagy azok kezeléséhez, és egy ekkora összeg esetében ez a legjobb megoldás. Ha másra nem is, erre az egyre biztosan megtanította az apja. Sóhajtva bólintott, és megígérte, hogy valóban elmegy délután majd hozzá, de jelenleg teljesen kiszívottnak érezte magát, mint aki hetek óta nem aludt semmit. Ezt látva édesanyja azonnal ágyba parancsolta, Ő pedig nem ellenkezett eleget tenni a kérésének.
A szobájába érve küldött egy üzenetet, apjának, hogy estefelé átugrik hozzá, majd úgy ahogy volt, az ágyába dőlt, remélve, hogy hamar el tud majd aludni. Lehunyva szemeit élvezte a csendet, csak az óra szabályos ketyegése tört meg a nyugalmat, ami valójában kellemesen ellazította.
Az álom mégis elmaradt.
Hajtotta az adrenalin, meredten bámulta a plafont, miközben kezével idegesen dobolt, úgy érezte magát, mint aki képes lenne újra meg újra körbefutni a házat. A nemsoká esedékes találkára terelődtek gondolatai, ami nem túl sokat javított a helyzetén, a pokolba kívánta.
Mindig rendezett körülmények között éltek, csendesen, de kielégítően. Nem voltak halomra vásárolt márkás ruhák, és több ezer forintos zsebpénzek, tengerparti nyaralásokról nem is beszélve, de nem volt oka panaszra. Minden megadatott számára, a boldogságához, ezért pedig végtelenül hálás a szüleinek, vagy az életnek, esetleg magának Istennek. Édesanyja nevelőnőként dolgozott, már hosszú ideje, imádta a gyerekeket, édesapja pedig pénzügyi tanácsadó, legtöbbször alig lehetett kirángatni a számok, befektetések és a tőzsde világából. Amikor a két szülő úgy döntött külön folytatják útjukat azzal magyarázták, hogy már nem úgy szeretik egymást, mint régen, kihűlt a nagy szerelem, nincs idejük a másikra, és nem szeretnék ha emiatt bármelyikük is boldogtalan lenne. Azonban Véda a mai napig nem felejtette el édesanyja halk sírását amit a fürdőszoba előtt hallott nem egyszer azokban az időkben. Az anyja szerette a férjét, a gyermekei édesapját. Talán mindenki jól tudta ezt a környezetében.
A válás után egy hónappal Véda látta amint az apja egy elegáns butik ajtaján távozik kézen fogva egy igazi pénzhajhász ostoba libával, aki maximum öt évvel lehetett idősebb tőle. Norina. Pontosan attól a pillanattól kezdve, nem vágott jópofát az apjához, vagy bármiféle kapcsolathoz vele. Persze a férfi végig próbálkozott, Csongor gyerekesnek nevezte Védát, amiért képes erre a saját apjával szemben, azt mondta, a felnőttek világa nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a lány hiszi. Csakhogy az Ő szája sem állt mosolyra, amikor az apja bemutatta nekik újdonsült kedvesét. Az egyetlen szerencse a bajban, hogy mindebből Sára, a legkisebb testvér mindössze annyit fogott fel, hogy az apja adoptálni akar egy gyereket, így neki új játszótársa lehet.
A kínos eset óta már eltelt három év, megvolt a nagy esküvő, ahol Véda – bár koszorúslányként volt meghívva- nem ment el. Sőt ha tehette elkerülte a találkozást a boldog családdal. Talán rossz ember lett emiatt, mégse tudta lenyelni ezt a hazugságot a férfinak.
Egy kávézóban találkoztak végül, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, hogy elkerülje a mostohaanyját, de úgy tűnt ma sincs szerencséje, ugyanis a csinos szőke hajú nő ott ült az egyik asztalnál, az apja mellett, arcán széles mosoly ült ahogy férjére nézett.
Hányinger.
– Sziasztok – köszönt Véda ahogy odaért hozzájuk, az apja felállt, hogy megölelhesse, de a lány gyorsabb volt, és mire az enyhén őszülő, öltönyös férfi megtehette volna, Véda már ült, és barátságtalanul méregette a boldog párocskát. Határozottnak akart tűnni, hiszen mégiscsak üzletről lesz szó, így egyenesen a nő szemébe nézett – ne vedd személyeskedésnek, de szeretnék apával négyszemközt beszélni, tehát nélküled!
– Véda – pirított rá egyből a férfi, kék szemeit lányaira meresztette, aki csak felvont szemöldökkel nézett vissza rá, teljes ártatlansággal.
– Rendben – bólintott Norina, egy gyors csókot nyomott férje ajkaira, és magassarkújában kilibbent az étteremből. Véda szemrevételezte a kis üzletet, igazából örült neki, hogy nem túl felkapott. A legkevésbé sem jött volna jól, egy kíváncsi vendég.
– Muszáj így viselkednek, Norina egy rendes nő, aki mellesleg a feleségem, te pedig felnőtt nő vagy, Véda az ég szerelmére...
– Üzletről lesz szó apa – vágott közbe monotonon, kék szemeivel apjába nézett, akin egy kicsit látszott az elképedés, de jó üzletemberhez híven gyorsan összeszedte magát – komoly pénzösszegről ami azt illeti.
Az öltönyös férfi hátradőlt a székben, egyik kezével dús hajába túrt.
– Mennyiről?
Véda már várta ezt a kérdést, pontosan felkészült, otthon egy kis cetlire lefirkantotta az összeget, hogy aztán csak apja orra elé kelljen dugni, és várni a kirobbanó hatást. Azonban a férfinak egyetlen arcizma sem rándult. Legalábbis egy ideig, aztán mégis hangos hahotázásba tört ki, nem egy szemet odavonzva.
-Ez minimum az ötös főnyereménye, mégis honnan lenne ennyi... - kezdte a mondatát, mire lánya újból felvonta szemöldökét, arcára cinkos mosoly ült, ahogy végignézte apja elsápadását – megnyerted?
Véda bólintott, úgy tűnt Ő lesz az egyetlen családtagja aki hamar elhiszi neki.
-Ki tud még róla? - Váltott egyből komoly hangra – rajtam kívül.
-Anya, Tekla és Alexa és még mielőtt belekezdenél, hogy milyen felelőtlen dolog volt nekik elmondanom, közlöm, hogy jobban megbízok a barátaimban, mint benned.
-Ez kedves – húzta el a szájt az apja – majd nem fogsz ha csak a pénzed fogja őket érdekelni.
-Ha megtörténne felhívnálak és megkérdezném mit tegyek, te úgyis jártas vagy ebben, Norina lévén, nem igaz?
A férfi, rózsaszín ajkait egyetlen vékony vonallá préselte az epés megjegyzés után, de nem vette fel a harcot, hagyta elsuhanni a kis odaszúrást a füle mellett, csak a lányára akart koncentrálni.
-Mit csináljak most apa?
-Utazz el- zárta rövidre a témát – menj egyedül ,vagy vidd a két barátnődet, tölts el pár napot pihenéssel, és vedd tudomásul a változást. Gondold át mit szeretnél, adok pár ötletet, tanácsot és megbeszéljük! De most, pihenned kell! 
Véda komolyan nem akart hinni a fülének. Komolyan? Ez a hatalmas jó tanács? Utazzon. Pont most, a tél közepén.
– Elmondanád mégis hova?
A férfi ismét elmosolyodott.
- Hát nem egyértelmű? Ahova csak akarsz, végigveheted a listád összes állomását, ugyanis úgy tűnik – állt fel a székből, magára kapta kabátját, két ujja közé csippentette a papírt és felmutatta – nem sok minden áll közéd és a világ közé!
Azzal már ott sem volt. Újra magára hagyta Védát, aki valójában döbbentnek szerette volna látni az apját, végre egyszer ki akart élvezni, hogy a férfi köpni-nyelni sem tud előtte, mégis visszanyalt a fagyi, és Ő az, aki képtelen egyetlen értelmes mondatot kinyögni.
Kinézett az ablakon, az utcán járókelők siettek, részesei a szürke hétköznapoknak, örökös sietésben, és szürkeségben, pontosan olyanok, akiktől mindig is félt.
Most pedig itt ült, kezében a világgal, és azt kívánta, bár helyet cserélhetne velük.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése