2016. szeptember 18., vasárnap

Második - Ismerős idegen






"Sose tudhatjuk, mikor válik fontossá egy barátság.
Sokszor csak véletlenül történnek a dolgok."
Francisco González Ledesma



Csendesen válogatott a drogéria körömlakk részlegének egyikén. A választék hatalmasnak bizonyult, még akkor is ha a színek többsége nagyon is egyforma volt. Nem emlékezett pontosan mikor festette ki utoljára a körmeit, valahogy teljesen hidegen hagyták ezek a dolgok. Főleg a vásárlás.
Legyen szó bármiről is.
Szóval itt állt már legalább egy fél órája és azon táncoltatta idegszálait, hogy vajon kitudja-e festeni a körmeit, a teljes ujjai befestése nélkül. Mert hajlamos volt kiborítani, vagy éppen magára önteni dolgokat. A körömlakk pont ilyennek bizonyult. Itt pedig egy fekete darabról volt szó.
Végül felsóhajtott és leemelte az apró kis üvegcse egyikét a polcról, gyorsan fizetett, a táskájába csúsztatta zsákmányát majd kint is volt az üzletből. Odakint komoly hideg fogadta, most pedig tényleg utálta magát amiért pár héttel ezelőtt nem a melegebb kabátot vette meg magának. A döntő érv akkor is a szín volt.
Ahogy elindult kezdte azt hinni, hogy ez lassan valami bosszantó, nem kevés napját megkeserítő szokássá fog válni, halványan elmosolyodott és lepillantva az órája már siethetett is tovább. Ha van egy kis szerencséje eléri még a buszt is amivel egészen hazáig roboghat.
Ha már robogás.
Most, hogy nyert egy vagon pénzt semmi akadálya, hogy megszerezze jogosítványát, és egy autó is belefér. Bár talán nem ez a nyálkás idő lenne a legalkalmasabb a vezetés tudományának elsajátítására.
Ahogy befordult a következő sarkon, úgy érezte megcsúszott valamin, a következő pillanatban pedig már a földön is találhatta magát.
Véda hangosan feljajdult.
Igen. A tavasz sokkal jobb ötletnek tűnik.
- Egyben vagy még? - lépett mellém egy mélyebb hang, pontosabban egy pár cipő, és amikor felnéztem láthattam a hozzá társult arcot is. A fiú mélybarna szemei kissé aggódva figyeltek, hogy aztán pár pillanat múlva felhúzhasson a földről.
- Áron – mondta ki a nevét, és be kell vallania nem tudja miért ez volt az első dolog ami eszébe jutott. Egy köszönet talán helyénvalóbb lett volna.
- Igen, én vagyok! Csodálom, hogy még megismersz – húzta el ajkait mosolyra – szóval, jól vagy?
Lassan bólintott.
- Azt hittem elköltöztetek, mit keresel itt?
A fiú erre felnevetett egy rövidke pillanatra, Véda pedig fülig pirult. Igen. A jó modor sosem volt túl erős oldala.
- Mármint, ne értsd félre – próbálta menteni a menthetőt – csak meglepődtem, hogy erre látlak!
- A helyi fősulin kezdtem az első évemet – adta meg az egészen ésszerű magyarázatot Áron, kicsit összébb húzta magán a kabátot – most a nagyszüleimnél élek, nem tudom emlékszel-e még rájuk...
- Hát persze – mosolyodott el végre Véda is – hiszen tudod, felénk mindenki ismer mindenkit! Ami jobban belegondolva egy kicsit rémisztő, nem?
- Azt hiszem – bólintott Áron is – hazafele mégy? Mert akkor mehetnénk együtt is, nem messze parkol az autóm, elvihetlek ha gondolod!
Véda szó nélkül bólintott, a fiú pedig mosolyogva maga elé engedte, hogy aztán beérve együtt sétáljanak át a közeli parkolóig. Egy szebb napokat is megért, szürke Toyota mellett álltak meg végül. Véda nem igazán tudta, hogy mivel törhetné meg a kettőjük közé beállt egyre kínosabbá váló csendet így csak, a mellettük elrohanó tájra koncentrált az ablaküvegen keresztűü.
- Na és neked, hogy megy a suli? Minden oké?
A lány erre kissé elsápadt.
- Nem igazán – adott választ pár perc némaság után – sőt valójában elég rosszul ment, úgy a második hónaptól! Mígnem kibuktam most egy pár hete!
Azt hitte, minimum egy lesajnáló tekintetet fog kapni Árontól, de nem így lett. Sőt! A fiú szélesen elmosolyodott.
- Akkor ennek így kellett történnie – pillantott rá futólag a pirosnál, még mielőbb tovább indulhattak volna – mármint, ne várj tőlem túl bölcs gondolatokat, de szerintem tényleg mindennek oka van! Méghozzá nagyon is jó oka! Ez nem a te utad volt! Majd lesz jobb, és kész!
- Ha tudnád hányszor hallottam ezt az elmúlt napokban – döntötte hátra a fejét a lány – de komolyan legalább napjában háromszor!
- Talán azét mert mondjuk, igazunk van? Azt hiszem néha csak el kell engednünk a dolgokat...tudod, hogy könnyebb legyen!
Na igen. Az elengedés. Elméletben a világ egyik legjobb dolga lenne, máskor viszont feltehetően a legnehezebbek egyike. Most kérdés sem fért hozzá, hogy melyik opció volt terítéken Véda számára. A lány halványan elmosolyodott amikor eszébe jutott az otthon lapuló nyertes szelvény. Ez lenne az amiről Áron beszél? Egy új kezdetről.
- Egyébként úgy döntöttem elutazok – törte meg az ismételt csendet Véda – igazából nagyon sok helyre, és nagyon gyorsan!
- Rád szakadt egy bank? - Nevette el magát Áron, és komolyan a lányra nézett – kicsit le kéne higgadnod, nem? Hiányzik még néhány őrültség is?
- Miért ne? - Fordult fel teljes testével Véda – mármint, beutazhatnám az egész világot! Őrültségeket is tehetnék, például pár testékszer?
Áron hangosan felnevetett.
- Mondjuk a nyelvedbe egy? Vagy rögtön pár tetoválás, nem? Jézusom Véda, mi van veled?
- Megütöttem a főnyereményt – csúszott ki a száján túlontúl gyorsan – mármint a lottón! Milliárdos vagyok!
A hatás elég kirobbanó volt. Azok akik eddig tudtak róla, kissé kétkedve fogadták az információt, Áron ellenben úgy tűnt egyből elhitte. Hirtelen fékezett le, az autó kerekei nyikorogva tiltakoztak a kissé csúszó utakon.
- Komolyan? Komolyan így kell ezt elmondanod? Miért nekem? Évek óta nem láttalak, és ha azóta valami pénzéhes gyilkos vagyok?
- Az vagy? - Vonta fel finoman ívelt szemöldökét, Véda.
- Ha komolyan igazat mondasz, akkor kurva nagy felelőtlenséget csinálsz! Nem kotyoghatod csak úgy el az embereknek, hogy szia képzeld milliárdokat nyertem hétvégén! Véda, tudod te, mennyi őrölt szaladgál a világon?
A lány szomorúan elhúzta a száját. Oh, igen. Nagyon is jól tudta. Vagy legalábbis sejtette. Talán a srácnak igaza van. Kissé elsiethette a dolgot.
- Ne haragudj – nyögte ki végül – csak felejtsd el!
- Felejtsem el? - Kérdezte megrökönyödve, fejét a kormánykerékre hajtva – komolyan megnyerted?
Véda lassan bólintott, igyekezett nagyon is higgadtnak, sőt meggondoltnak látszani de levakarhatatlan volt a mosoly az arcáról.
- A fenébe is, Véda – dőlt hátra ezúttal Áron, majd a lányra nézett – kibaszott mázlista vagy, ugye tudsz róla?
Valahogy sejtette. De talán ez a furcsa pillanat volt az első olyan, amikor el is hitte. Nem csak próbálta. Mos tényleg megtette.
Az út további része túl gyorsan telt el, és mire bármelyikük is észbe kaphatott volna, már a lány háza előtt álltak. Véda megköszönte a fuvart, sietve köszönt el, Áron pedig megvárta amíg beér a házba, csak azután hajtott el.
- Két szerelmes pár, mindig együtt jár – dőlt neki a konyhapultnak Csongor, kezében egy müzlis dobozzal – már vártam mikor találnak újra egymásra a gerlicék!
- Mégis miről beszélsz? - Vette le kabátját Véda.
- Áron hozott haza, nem? Tegnap láttam a nagyszülei házánál, ahogy beszáll pontosan ebbe az autóba!
- Hölgyeim és uraim, CSI Csongor egyenesen a konyhánkból – forgatta meg a szemeit Véda – majd ne felejtess el szólni, ha leadták a részt, Sherlock!
Azzal már ott sem volt. Még fél füllel hallotta ahogy bátya valamit utána ordibál, de nem igazán hatotta meg. Fel akart érni a szobájába, és telefonálni.
Akadt egy pár beszámolni valója a barátnőinek.

~*~

Valószínűleg életünk legbosszantóbb pillanatainak egyike közé tartozik amikor annyi gondolatod, ötleted és dolgod lenne, hogy egyáltalán nem tudod hol is kellene pontosan kezdened. Véda pont így érezte magát. Csak ült a számítógépe előtt, egy üres dokumentummal amin már legalább kismillió sornak kellett volna lennie. Viszont mindössze a kurzor pislákolt előtte. Ha jól emlékszik, még útleve sincs. Így talán ennek kellett volna lennie az első pontnak. Vagyis az elsők között lennie.
De nem így volt.
Egészen addig amíg Alexa be nem robbant az ajtón, és kitúrva Védát a helyéről, kezébe nem vette az irányítást. Időközben persze befutott Tekla is, és nem győzte kritizálni a lány által felírt pontokat.
Véda csak nevetni tudott rajtuk.
- Bungee-jumping, komolyan, Alexa? Ennél sablonosabb nem lehettél volna? Mi maradt még le? Las Vegas?
- Jó, hogy mondod – azzal már fel is gépelte. Tekla halkan az orra alatt motyogott.
- Egyenlőre azt sem tudom, hogyan fogtok felcipelni egy repülőgépre, nemhogy egy kötélre kötve ugráljak a magasból! - Rázta meg a fejét Véda – különben meg, nem rosszak ezek, csak még finomítani is kellene a dolgon, nem csak a nagyvárosok léteznek! Sőt! Némi kultúra is beleférne...
- A Louvre például? - Gépelte le gyorsan Tekla, mire Alexa elfintorodott.
- Másra sem vágyom, komolyan, mint halott emberek remekit bámulni egy fél napon át! Mit szólnátok egy kis búvárkodáshoz?
- Ezzel az erővel a felét kihúzhatnánk! Búvárkodás jöhet, mellé pedig Bora Bora! Petra, Santorini, Moszkva, London, Rio és ha már itt járunk a környező országok is elég látnivalót rejtenek!
De ez nem csak erről szól, hőlégballonozni is akarok, eljutni egy pár koncertre, és autóversenyekre!
- Nem is szereted az autósportokat! - Vonta össze szemöldökét Tekla.
- Az most nem számít, és nem mintha ezt eddig nem tehettem volna meg, mert ez csak egy buta sport, de miért, ne? Sőt! Alexa sem mond hülyeséget, meg kell tanulnunk motorozni!
- A végén mindannyian börtönbe jutunk...
- Helyes – kapott az alkalmon Véda és ezt is felírta a listára – legalább gyorshajtásért!
A lányok felnevettek. Egymás után írták a különböző tételeket, emlékeket amelyeket meg akartak szerezni, élményeket amelyeket pedig átélni. Hibázni, rosszul dönteni. Új ízeket felfedezni, embereket megismerni, a határokat feszegetni.
Nagyon jól tudták, hogy a végére túl hosszú lett a lista. A felét is lehetetlen volt megvalósítani egy élet alatt, és időközben talán jó lett volna némi komolyságot is tanúsítani. Mert ez egyszerre volt játék és mégsem.
Már megint az- az átkozott egyensúly.
Ember legyen a talpán aki megtalálja a helyes utat, és ha megvan, akkor meg is tudja tartani azt az irányt, amit helyesnek vélt.
Örökké.
Már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Véda nem igazán hitt benne. Szerinte az emberek életünk jelentős részében inkább csak bolyongtak. Egyik iskolából a másikba, munkahelyről-munkahelyről, a napok pedig csak követik egymást, és tényleg mindenki igyekszik a legtöbbet és a lehető legjobbat kihozni belőle. Még ha nehéz is, vagy egyszerűen értelmetlen.
A lány is ezt a rendszert szokta meg. Ahol a többség utálja a számok világát mégis abban él. Érdemjegyekben, fizetésekben, pontokban. Az osztályzási rendszerben pedig ha valaki megbotlik vagy elbukik komoly büntetésre számolhat.
Vagy legalábbis pár lesajnáló pillantásra biztosan.
Persze az is lehet, hogy ez mind-mind csak szerinte van így, és igazából semmi sem ilyen fekete vagy fehér. Létezik köztes út is.
Színesebb.
Élettel telibb.
Olyan amelyet mindenkinek járnia kellene.
Még ha a boldogság a legrémisztőbb érzés is, amivel egész életünkben találkozhatunk. Igen. A boldogság ijesztő. Mert tudat alatt, ott mélyen legbelül, mindannyiunkban ott motoszkál, még ha csak kimondatlanul is : mi lesz ha véget ér?
Mi lesz ha, egy reggelen felébredünk és már semmi sem ugyanolyan?
Ha hiányozni fog az a mámorító érzés?
Véda pár napja fél lehunyni a szemét esténként. Mert attól tart, ha elalszik majd felébred, rájön, hogy az egész csak egy álom volt.
Semmi több.
Mindössze egy szép álom. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése